Name: Witold Gombrowicz: Napló
Start: 2025-10-05T14:00:00+02:00
End: 2025-10-05T15:00:00+02:00
Location: Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál/International Book Festival Budapest

$Witold Gombrowicz: Napl\u00f3$

Witold Gombrowicz: Napló 1953-1956; Napló 1957–1961; Napló 1961–1966
Witold Gombrowicz az egyik legismertebb és legvitatottabb lengyel klasszikus, regényíró, novellista és drámaíró. Naplójának három kötete idén áprilisban jelent meg a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával, a Gondolat Kiadó gondozásában.
A köteteket Pálfalvi Lajos József Attila-díjas irodalomtörténész, műfordító, és P. Szathmáry István író, kulturális újságíró mutatják be.
Közreműködik: Róbert Gábor
Napló 1953–1956
Witold Gombrowicz harmincöt évesen, 1939 augusztusában, a háború kitörése előtti utolsó pillanatban érkezett a lengyel perifériáról Buenos Airesbe, a latin-amerikai perifériára. Nemcsak az életét, hanem második fiatalságát is Argentínának köszönhette. De ehhez el kellett veszítenie mindent: társadalmi kasztját, nyelvi és kulturális beágyazottságát, az ígéretes pályakezdő író presztízsét (ekkor már túl volt irodalmi debütálásán Ferdydurke című regényével). Nonkonformista attitűdjét sosem adta fel: jellemző rá, hogy az argentin irodalmi elit és a lengyel emigráció tekintélyeit is magára haragította. Fiatal tehetségekből hozta létre a maga bohém mikrovilágát, ahol mesterként tündökölhetett. Szülőhazájába a háború lezárultával sem tért vissza. Nélkülözve, hivatalos elismerés nélkül írta fő műveit, de csak 1951 májusában találta meg a helyét az irodalmi életben, amikor a párizsi lengyel emigráns lap, a Kultura szerzője lett. Reménytelen helyzetből indult világhódító útjára, ehhez kellett a Napló, amellyel nemcsak az életműben, hanem a műfaj történetében is új fejezetet nyitott. Egója ironikus felnagyításával tudatosan olyan beszédhelyzetet hozott létre, ahonnan egyenrangú félként kapcsolódhat be a kor jelentős vitáiba. A távolságtartással kezelt önimádat nem romboló, hanem felhajtóerőként hatott, a „képzelt nagyság” pedig valódi nagyságnak bizonyult.
Érdekes, hogy egyszerre és minden pironkodás nélkül képes vagyok ember és Ember lenni. Azon töröm a fejem, hogy összeszedjem-e a mosni való fehérneműt, ám eközben olyan vagyok, akár a megfeszített íj, onnan, a kezdet kezdetétől egészen addig, amit legutóbb végeztem el, és ami előttem áll. Egy pillanatra sem veszítve el a leghétköznapibb szálat, a lét Titka vagyok, és büszkesége, és betegsége, és vértanúsága. Az emberi természet keserűsége. Az emberi természet őrjöngése. Az emberi természet szabadjára engedése. Az emberi természet némasága.
Napló 1953–1956
Witold Gombrowicz harmincöt évesen, 1939 augusztusában, a háború kitörése előtti utolsó pillanatban érkezett a lengyel perifériáról Buenos Airesbe, a latin-amerikai perifériára. Nemcsak az életét, hanem második fiatalságát is Argentínának köszönhette. De ehhez el kellett veszítenie mindent: társadalmi kasztját, nyelvi és kulturális beágyazottságát, az ígéretes pályakezdő író presztízsét (ekkor már túl volt irodalmi debütálásán Ferdydurke című regényével). Nonkonformista attitűdjét sosem adta fel: jellemző rá, hogy az argentin irodalmi elit és a lengyel emigráció tekintélyeit is magára haragította. Fiatal tehetségekből hozta létre a maga bohém mikrovilágát, ahol mesterként tündökölhetett. Szülőhazájába a háború lezárultával sem tért vissza. Nélkülözve, hivatalos elismerés nélkül írta fő műveit, de csak 1951 májusában találta meg a helyét az irodalmi életben, amikor a párizsi lengyel emigráns lap, a Kultura szerzője lett. Reménytelen helyzetből indult világhódító útjára, ehhez kellett a Napló, amellyel nemcsak az életműben, hanem a műfaj történetében is új fejezetet nyitott. Egója ironikus felnagyításával tudatosan olyan beszédhelyzetet hozott létre, ahonnan egyenrangú félként kapcsolódhat be a kor jelentős vitáiba. A távolságtartással kezelt önimádat nem romboló, hanem felhajtóerőként hatott, a „képzelt nagyság” pedig valódi nagyságnak bizonyult.

Napló 1961–1966
Az Argentínától búcsúzó Witold Gombrowicznak már nem kellett az önmegvalósításon dolgoznia. Nagy íróként fogadták Európában, az éretlenség világából bekerült a szalonokba. A Napló hőse, e belterjes világ törvényeit megsértő, szellemi szabadságát őrző kívülálló a narcizmus központjaként írta le Párizst – kiüresedett, némiképp anakronisztikus panoptikumként, ahol a művész csak a művészet, a gondolkodó csak a gondolatok piacán akar jelen lenni, nem akar művészként és gondolkodóként élni. Ez a lengyel válasz arra, hogy a fény városa létrehozta a maga sajátos árnyát, Európa félig barbár, félig civilizált perifériáját.
A berlini Naplóban nincs hasonló stilizáció, mert a német kultúra sosem volt a lengyelek szemében a szellemi hegemón pozíciójában. A szerző Nyugat-Berlin „szigetén” a háborús múlt paradox kísérletével találkozik, és a munkába temetkező „új Európa” társadalmi jelenségeit figyeli meg. De vannak más, súlyos tapasztalatok is, amelyek néha igen nyomasztóvá teszik ezt az időszakot. Gombrowicznak végül Európában kellett megfizetnie a nagyság árát: a halál itt már nem pusztán a végleges alakot öltő életműnek, a külső erők által rákényszerített formákon túllépni nem tudó, beérkezett művész létállapotának metaforája, a fizikai közelsége is egyre inkább érezhető.