Name: Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Start: 2025-02-05T18:00:00+01:00
Location: Hold utca 21., Budapest V. kerület, Hungary, 1054

$Csak m\u00falna m\u00e1r el, nem is \u00e9n vagyok ez m\u00e1r$

Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
kiállító művészek: BODROGI Judit, GÁSPÁR Annamária, KOVÁCS Petra, NAGY Kriszta Tereskova, Denisa ŠTEFANIGOVÁ, TÖTTÖS Kata, VÁROSI Gabriella
kurátor: KOCSIS Katica esztéta
megtekinthető: 2025. február 5-28.
Emberként, nőként sokféle olyan kívülről érkező hatás ér minket, amelyek különféle sebeket ejtenek rajtunk, amelyek blokkolnak, megbénítják a bennünk égő belső tüzet, elgyengítenek. Erőszakos, agresszív behatolások ezek, amelyek felkészületlenül érnek, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk, éppen ezért destruálnak. Meghasonlunk, darabjainkra hullunk, összetörünk.
A mostani kiállítás ennek az állapotnak a sajátosságait járja körül hét olyan női alkotó művein keresztül, amelyek, bár eltérő személyes élményekből születtek,és más aspektusból szólnak, a sérülékenység, sebezhetőség és törékenység fogalmai mentén mégis egymásra találnak ezekben a terekben.
A művek egy része társadalmi szempontból közelít a témához, a nőket ért fizikai és érzelmi bántalmazás szociális aspktusait járják körül. Kovács Petra tablókat fest, amelynek szoborszerű női alakjai kővé dermedve, tekintetüket vesztve merednek a néző felé. Időtlenek ható figurák ők, ridegek és cselekvésre képtelen alakok, akik az őket ért abúzusok miatt kiszakadtak az életből, és már nem képesek jelen lenni az itt és most-ban. Fluidáló kontúrjaik izgalmasan rímelnek Denisa Štefanigová kompozíciónak vonalvezetésével. A cseh művész képeiben a fantasztikus, szürreális alakok egymásba olvadnak, határaik fellazulnak, elmosódnak az ambivalenciák és a hierarchiák, így tulajdonképpen a társadalmi normák és rendszerek kérdőjeleződnek meg a művész kompozícióin, miközben ez a fluidálás olykor a destrukció fogalmát is beemeli a befogadásba. A lágyan szétomló, gyűrűdő, tekergő lények keresik önmagukat és a másikat, miközben eggyé válnak a környezetükkel.
Bodrogi Judit művei is légies könnyedséggel beszélnek súlyos fájdalmakról, az emberi test törékenysége és széttöredzettsége izgalmas kontrasztot alkot a hímzés jelentette finomsággal és érzékenységgel. Szenzitív és szenzibilis művei a készülésükben is magukban hordozzák az abúzus jelenségét, hiszen a tű áthatolása a vásznon már önmagában egy erőszakos, sebző gesztus, miközben a hímzés időbelisége és meditatív jellege lágyságot ad ezeknek a képeknek. Bodrogi művei izgalmas párbeszédet folytatnak Nagy Kriszta “Sebes” képeivel, amelyek az alkotó személyes megéléseiből születtek meg. „Szakítottam az akkori csávómmal, nagyon nehéz kapcsolat volt. Sok sebesülést szereztem mellette. A végső szakításba majd belehaltam”, így mesélt a művész e sorozat születéséről, amelynek saját maga volt a modellje, a szándék pedig, hogy megmutassa a sérüléseket, a sebeket magamon, amelyek valódi hegekként jelennek meg, a vászon áthasításával és újravarrásával jöttek létre.
Töttös Kata alakjainak némasága az, ami sokkolja a nézőt. E nők elképsztő fájdalmakat hordoznak magukban, de nem tudják kikiáltani magukból, belül szenvednek, miközben szuggesztív tekintetük segítségért kiált. Még a nő, akinek a szeme kendővel van lekötve, ugyanezzel az erővel szólítja meg a befogadót, nyaka megfeszül, testtartása kiélezett, a kínok kifeszítik minden porcikáját. Kikiáltani vágynak, mégis képtelenek.
Gáspár Annamária alakjai ezzel szemben inkább befelé fordulnak, elrejtőznek a világ elől és magukban, belül próbálnak megoldást vagy értelmet találni azokra a sebesülésekre, fájdalmakra, traumákkal, amelyek ésszel fel nem foghatók. Beburkolóznak, védelmet keresnek a zavaros és bántó külső valóság elől, egy menedéket, ahol biztonságosan meg tudnak birkózni a fájdalommal.
A térben Városi Gabriella a Te lelkedet is tőr járja át installációjának darabjai több helyen is feltűnnek, amelyek így egybe is fogják, összefűzik egymással a kiállított alkotásokat. E kisméretű, intim munkák a szíven ejtett erőszakos megsebzés metaforái, amelyek visszautalnak a kiállítás címére is, ami a Kispál és a Borz Szívrablás dalából vett idézet. Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már, szól a sor, ami egyszerre állítja a fájdalmakból való kigyógyulás vágyát, valamint az abúzusok okozta személyiségtorzulást, az egyén destruálódását.